Hetedíziglen

"Hetedíziglen legyen felejtésre kárhoztatva az, aki kényszeresen újra és újra el akarja felejteni a múltját", hallottam szerdán a Nemzetiben. Idézek ebből a kritikából: "Mohácsi János rendező és testvére szinte mindig együtt dolgoznak. Előadásaik legendásan hosszúak, sok szereplőt mozgatnak, és a klasszikus darabokat is zenével és Besenyő családot megszégyenítő szóviccekkel tömik tele. De ami ennél is fontosabb: mindig oda nyúlnak, ahol fáj." Igen, sokat röhögtünk, és nagyon fájt. Az ilyen színházat szeretem, szórakoztat és elgondolkodtat. Az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik a semmiségbe szerintem kötelezően megnézendő, már annak, végig bír ülni háromszor egy órát, bírja az iróniát, az allegóriákat, népmesei utalásokat, és jó vicc neki a szóvicc. A Kacsóh Pongráci dalmű csak nyomokban van jelen, míg az előadást próbálják és jelzésszerűen néhány "sláger".
A korábbi Nemzetis előadás ilyen volt, de nem ezért vették újra elő a darabot, a kettőnek nincs köze egymáshoz.



Nem tudom olyan jól összefoglalni, mint a korábban idézett kritika, amúgy is emésztem még. A szereplőgárda remek, Stohlt, Radnai Csillát imádtam, Kulka egyszerűen zseniális, de bárkinek az alakítását megemlíthetném. (Dupla zárójel: Tompos Kátya megint csak a hangjával tűnt ki, de azzal nagyon.)
Ha már vicc és iróni, Hofi így vallott a debreceni előadásról.:)