Dzsesszeste

Nem szeretek olyan dolgokról írni, amihez nem értek, de most muszáj lesz, mert foglalkoztat.
Mikor decemberben megláttam, hogy a legnagyobb élő dzsessz-szaxofonosok egyike, Wayne Shorter eljön a Müpába, azonnal megvettem a jegyeket. Egy zeneszerző, akinek kompozíciói sztenderdek lettek, egy szaxofonos, aki Art Blakey és Miles Davis formációiban játszott, mielőtt Joe Zawinullal megalapította volna a Weather Reportot, egy zenész, akit a lemezipar kilencszer ismert el Grammy-díjjal.
Szóval valami ilyesmit vártam - persze nem félmeztelen fiúkkal :) -, vagy valami öregesebbet, slágeresebbet. Elkerülte a figyelmemet az a szó, hogy kortárs :)

Weather Report - Birdland


Szóval keresgélhettem volna még egy kicsit, ahelyett, hogy elfelületeskedem a dolgot (mint rendesen). Akkor megtalálom ezt:

Joy Ryder - Wayne Shorter Quartet


Ehhez képest bejött négy eszméletlen fazon szó nélkül, és egy és negyed (!) órán keresztül játszottak megállás nélkül, majd felálltak, és kimentek. Iszonyúan élvezték a játékot, ami óriási élmény volt. Viszont az nagy csapás, hogy rájöttem: nekem már (még/egyáltalán) nincs ehhez fülem. Azt hittem pedig, hogy szeretem a jazzt, és nem a smooth, hanem az improvizatív irányt. Mégsem tudtam élvezni, csak egyes részeket. De az egymásba összefűzött számok miatt elmaradt a katarzis, amit a tapssal honorált szólók váltanak ki (nálam). A ráadások azért klasszak voltak. De végig nem szóltak egy szót sem, angolul sem! Integettek, vigyorogtak, aztán el. Teljesen elvarázsolt művészek. Azért nagyon örülök, hogy ott voltam, még ha kicsit kár is volt belém a dolog. Attól pedig mindig megmelegszik a szívem, ha egy ilyen nívós rétegzene rajongói megtöltik a Müpa nagytermét :)

Mivel éppen szómenésem van, és a dzsessz miatt kapcsolódik, írok egy könyvről is, amit most olvastam ki. Illetve inkább idézek, részletesen a Könyvesblogon lehet olvasni róla. Nekem nagyon tetszett, elvarázsol a japán lélek (bár nem mindig értem).

Murakami Haruki: Norvég erdő

- Nagyon kedvellek, Midori.
- Mennyire kedvelsz?
- Mint egy tavaszi macit.
- Tavaszi macit? - Megint felemelte a fejét. - Az meg mi, a tavaszi maci?
- Hát sétálsz a mezőn át, egyedül, és egyszer csak eléd jön egy bársonyos szőrű, csillogó gombszemű, cuki kis medvebocs. És azt mondja neked: "Kis hercegnő, nincs kedved ma hemperegni velem egy kicsit?" Akkor összeölelkeztek, és egész nap csak hemperegtek a lóherével borított domboldalban, és rettenetesen jól szórakoztok. Csodás, nem?
- Isteni!
- Hát ennyire kedvellek.

Hogy legyen egy kis emészthető zene is itt, íme a címadó dal.