Pop, komoly, satöbbi
Fénykoromban három bejegyzést írtam volna erről, de most egy is elég lesz. Az egy viszont fontos, mert én itt dokumentálok, nem csak scrapbook oldalakon. Sőt. Szerintem a blogírás - bár kezd kimenni a divatból - nem kompatibilis a FB-al. A Facebook a pillanat, a jelenlét, a jól informáltság helyszíne, a blogon lehet elmélyülni. Annyira azért nem szoktam. :) Egy biztos, a fácsén visszakeresni valamilyen eseményt vagy megtalálni név szerint valakit olyan, mint a Marson fogni a cseh 2-t: lehetetlen.
Én meg most tök jól tudom, hogy harmadszor voltunk Nouvelle Vague-on a hajón, ebből az első fenomenális volt Nadéah-val 2010. szeptemberében, a második értékelhetetlen volt tavaly áprilisban, a múlt szombati meg a kettő között.
Melanie Pain ezúttal itt volt két másik barnával erősítve, és új, fiatal fiúk is erősítették a zenekart. A közönség - azt hiszem, a kosarasok kedvezményt kaptak, mert ezúttal szinte semmit nem láttam - a bevált, régi számokra gerjedt legjobban (Too drunk to fuck/Dead Kennedys, Master and servant/Depeche Mode), nekünk az újabb feldolgozások jobban bejöttek, ezeket már untuk. Összességében nem volt rossz, és előzenekar híján tízkor véget is ért, ilyen korán se mentünk még haza a hajóról. Még sört se ittam. :)
Nagyságrendekkel jobb volt a csütörtöki koncert a MÜPÁ-ban. Nemzeti Filharmonikusok bérletünk előadása az oroszokról szólt, mint a Háború és béke. Az első darab Stravinsky: Scherzo à la russe volt, majd Prokofjev: V. (G-dúr) zongoraversenye jött. Előbbi rövid és frappáns, utóbbi zongorailag virtuóz, de kissé disszonáns darab. Ami nem baj, de nem egy Péter és a farkas, modernebb sokkal.
A szünet után bevonult a Nemzeti Énekkar és a Honvéd Együttes férfikara, meg a szólisták, és Stravinsky: Oedipus Rex opera-oratóriuma következett. Különleges darab, a legjobban azok a részek voltak, ahol a - zseniális! - férfikar kapott szerepet. Még ráadásul Winklerékkel is találkoztunk.
A satöbbi ma volt, Skyfall névre hallgatott, végre összejött családilag. (Mert Feri minden szökőévben jön csak moziba, de a Bond-filmek kivételt képeznek.) Nem is tudom, asszem, tetszett. Megosztó egy film, van, aki imádja, van, aki utálja, ahogy eleve Craiget is. Főcím és főcímdal: tökéletes. Rendezés Sam Mendestől: imádtam. Craig: kezdem megszokni. Főgonosz: kedvenc színészem Javier Bardem, meghalok érte. Sztori: kőegyszerű, szokásos következetlenségekkel, de legalább nem a világot kell megmenteni a gonosztól. Akciójelenetek: bravúrosak. Játékidő: minimum húsz perccel hosszabb a kelleténél (mint minden mozifilmnél). Sok vizuális élmény (sanghaji jelenet: wow!). Szeretem, hogy oldschool többféle értelemben. Hogy ez a Bond már nem az a Bond? Ez a legmegosztóbb dolog, de szerintem nincs ezzel baj. Nekem bejön, amikor valami tud változni és megújulni. Majd az idő eldönti, hogy jó volt-e az irány.
Én meg most tök jól tudom, hogy harmadszor voltunk Nouvelle Vague-on a hajón, ebből az első fenomenális volt Nadéah-val 2010. szeptemberében, a második értékelhetetlen volt tavaly áprilisban, a múlt szombati meg a kettő között.
Melanie Pain ezúttal itt volt két másik barnával erősítve, és új, fiatal fiúk is erősítették a zenekart. A közönség - azt hiszem, a kosarasok kedvezményt kaptak, mert ezúttal szinte semmit nem láttam - a bevált, régi számokra gerjedt legjobban (Too drunk to fuck/Dead Kennedys, Master and servant/Depeche Mode), nekünk az újabb feldolgozások jobban bejöttek, ezeket már untuk. Összességében nem volt rossz, és előzenekar híján tízkor véget is ért, ilyen korán se mentünk még haza a hajóról. Még sört se ittam. :)
Nagyságrendekkel jobb volt a csütörtöki koncert a MÜPÁ-ban. Nemzeti Filharmonikusok bérletünk előadása az oroszokról szólt, mint a Háború és béke. Az első darab Stravinsky: Scherzo à la russe volt, majd Prokofjev: V. (G-dúr) zongoraversenye jött. Előbbi rövid és frappáns, utóbbi zongorailag virtuóz, de kissé disszonáns darab. Ami nem baj, de nem egy Péter és a farkas, modernebb sokkal.
A szünet után bevonult a Nemzeti Énekkar és a Honvéd Együttes férfikara, meg a szólisták, és Stravinsky: Oedipus Rex opera-oratóriuma következett. Különleges darab, a legjobban azok a részek voltak, ahol a - zseniális! - férfikar kapott szerepet. Még ráadásul Winklerékkel is találkoztunk.
A satöbbi ma volt, Skyfall névre hallgatott, végre összejött családilag. (Mert Feri minden szökőévben jön csak moziba, de a Bond-filmek kivételt képeznek.) Nem is tudom, asszem, tetszett. Megosztó egy film, van, aki imádja, van, aki utálja, ahogy eleve Craiget is. Főcím és főcímdal: tökéletes. Rendezés Sam Mendestől: imádtam. Craig: kezdem megszokni. Főgonosz: kedvenc színészem Javier Bardem, meghalok érte. Sztori: kőegyszerű, szokásos következetlenségekkel, de legalább nem a világot kell megmenteni a gonosztól. Akciójelenetek: bravúrosak. Játékidő: minimum húsz perccel hosszabb a kelleténél (mint minden mozifilmnél). Sok vizuális élmény (sanghaji jelenet: wow!). Szeretem, hogy oldschool többféle értelemben. Hogy ez a Bond már nem az a Bond? Ez a legmegosztóbb dolog, de szerintem nincs ezzel baj. Nekem bejön, amikor valami tud változni és megújulni. Majd az idő eldönti, hogy jó volt-e az irány.
Megjegyzések