2012. december 2., vasárnap

Pop, komoly, satöbbi

Fénykoromban három bejegyzést írtam volna erről, de most egy is elég lesz. Az egy viszont fontos, mert én itt dokumentálok, nem csak scrapbook oldalakon. Sőt. Szerintem a blogírás - bár kezd kimenni a divatból - nem kompatibilis a FB-al. A Facebook a pillanat, a jelenlét, a jól informáltság helyszíne, a blogon lehet elmélyülni. Annyira azért nem szoktam. :) Egy biztos, a fácsén visszakeresni valamilyen eseményt vagy megtalálni név szerint valakit olyan, mint a Marson fogni a cseh 2-t: lehetetlen.
Én meg most tök jól tudom, hogy harmadszor voltunk Nouvelle Vague-on a hajón, ebből az első fenomenális volt Nadéah-val 2010. szeptemberében, a második értékelhetetlen volt tavaly áprilisban, a múlt szombati meg a kettő között.
Melanie Pain ezúttal itt volt két másik barnával erősítve, és új, fiatal fiúk is erősítették a zenekart. A közönség - azt hiszem, a kosarasok kedvezményt kaptak, mert ezúttal szinte semmit nem láttam - a bevált, régi számokra gerjedt legjobban (Too drunk to fuck/Dead Kennedys, Master and servant/Depeche Mode), nekünk az újabb feldolgozások jobban bejöttek, ezeket már untuk. Összességében nem volt rossz, és előzenekar híján tízkor véget is ért, ilyen korán se mentünk még haza a hajóról. Még sört se ittam. :)
Nagyságrendekkel jobb volt a csütörtöki koncert a MÜPÁ-ban. Nemzeti Filharmonikusok bérletünk előadása az oroszokról szólt, mint a Háború és béke. Az első darab Stravinsky: Scherzo à la russe volt, majd Prokofjev: V. (G-dúr) zongoraversenye jött. Előbbi rövid és frappáns, utóbbi zongorailag virtuóz, de kissé disszonáns darab. Ami nem baj, de nem egy Péter és a farkas, modernebb sokkal.



A szünet után bevonult a Nemzeti Énekkar és a Honvéd Együttes férfikara, meg a szólisták, és Stravinsky: Oedipus Rex opera-oratóriuma következett. Különleges darab, a legjobban azok a részek voltak, ahol a - zseniális! - férfikar kapott szerepet. Még ráadásul Winklerékkel is találkoztunk.
A satöbbi ma volt, Skyfall névre hallgatott, végre összejött családilag. (Mert Feri minden szökőévben jön csak moziba, de a Bond-filmek kivételt képeznek.) Nem is tudom, asszem, tetszett. Megosztó egy film, van, aki imádja, van, aki utálja, ahogy eleve Craiget is. Főcím és főcímdal: tökéletes. Rendezés Sam Mendestől: imádtam. Craig: kezdem megszokni. Főgonosz: kedvenc színészem Javier Bardem, meghalok érte. Sztori: kőegyszerű, szokásos következetlenségekkel, de legalább nem a világot kell megmenteni a gonosztól. Akciójelenetek: bravúrosak. Játékidő: minimum húsz perccel hosszabb a kelleténél (mint minden mozifilmnél). Sok vizuális élmény (sanghaji jelenet: wow!). Szeretem, hogy oldschool többféle értelemben. Hogy ez a Bond már nem az a Bond? Ez a legmegosztóbb dolog, de szerintem nincs ezzel baj. Nekem bejön, amikor valami tud változni és megújulni. Majd az idő eldönti, hogy jó volt-e az irány.


1 megjegyzés:

Secima írta...

De régen voltunk moziban. Ideje lesz elmenni. Adél nótája szuper!!!

Related Posts with Thumbnails