Vojnyickij
Mármint Ványa bácsi, aki csak 47 éves. A darab színhelye egy orosz falusi ház, ahová megérkezik Szerebrjakov professzor fiatal feleségével, Jelenával. Érkezésük felbolygatja a megszokott rendet, mert az emberek érezni kezdik, hogy valami nincs rendben.
Szerebrjakov professzor nem az az egyedülálló tehetség, aminek mindig tartották, hanem egy zsémbes öregúr, s Szonyja és Ványa bácsi rá pazarolták életüket, amelyet jóvátehetetlen tévedésként élnek meg. Most, hogy erre rájöttek, feleslegesnek érzik magukat, sőt, mindenkit, az egész világot is. Eddig volt miért dolgozni, volt céljuk, de most már a remény is elveszett, nincs más, csak iszonyú unalom. (Persze szerelmi szálak is próbálnak kibontakozni, de totál reménytelen minden.)
A tragédia csúcspontja, mikor Szerebrjakov el akarja adni a birtokot, s Ványa bácsi végre tesz valamit: lő. De a lövés hiába dördül el, célt téveszt és minden folyik tovább. Visszatérnek a hétköznapi életbe, elkerülik a probléma megoldását, úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. Tovább dolgoznak, de most már sokkal tragikusabb feltételek között: remény és cél nélkül, teljes sivárságban.
Vessetek a mókusok elé, én Csehov novelláit nagyon szeretem, de a drámáit nem. Marton László rendezése sem tudta ezt felülírni a Vígszínházban, hagyományos volt, kissé unalmas - a remek színészgárda ellenére is. A barátnői bérletünk keretében néztük meg, s legkevésbé az abszolút csehovkedvelő Ildinek tetszett, a szereposztással sem volt kibékülve. Nálam Hegedűs D. Géza ütött megint, Gálffit is nagyon kedvelem, bár kicsit fiatalos-hobósnak tűnt, Hámori Gabit meg teljesen súlytalannak találtam, bár őt is szeretem és gyönyörű.
Egyébként nyugodtan meg lehet nézni, az ilyen darabok után legalább érzi az ember, hogy milyen jó neki, hogy ott él, ahol és ahogy.
Alfonzó helyett Beugró, de muszáj, forgivmi.
Szerebrjakov professzor nem az az egyedülálló tehetség, aminek mindig tartották, hanem egy zsémbes öregúr, s Szonyja és Ványa bácsi rá pazarolták életüket, amelyet jóvátehetetlen tévedésként élnek meg. Most, hogy erre rájöttek, feleslegesnek érzik magukat, sőt, mindenkit, az egész világot is. Eddig volt miért dolgozni, volt céljuk, de most már a remény is elveszett, nincs más, csak iszonyú unalom. (Persze szerelmi szálak is próbálnak kibontakozni, de totál reménytelen minden.)
A tragédia csúcspontja, mikor Szerebrjakov el akarja adni a birtokot, s Ványa bácsi végre tesz valamit: lő. De a lövés hiába dördül el, célt téveszt és minden folyik tovább. Visszatérnek a hétköznapi életbe, elkerülik a probléma megoldását, úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. Tovább dolgoznak, de most már sokkal tragikusabb feltételek között: remény és cél nélkül, teljes sivárságban.
Vessetek a mókusok elé, én Csehov novelláit nagyon szeretem, de a drámáit nem. Marton László rendezése sem tudta ezt felülírni a Vígszínházban, hagyományos volt, kissé unalmas - a remek színészgárda ellenére is. A barátnői bérletünk keretében néztük meg, s legkevésbé az abszolút csehovkedvelő Ildinek tetszett, a szereposztással sem volt kibékülve. Nálam Hegedűs D. Géza ütött megint, Gálffit is nagyon kedvelem, bár kicsit fiatalos-hobósnak tűnt, Hámori Gabit meg teljesen súlytalannak találtam, bár őt is szeretem és gyönyörű.
Egyébként nyugodtan meg lehet nézni, az ilyen darabok után legalább érzi az ember, hogy milyen jó neki, hogy ott él, ahol és ahogy.
Alfonzó helyett Beugró, de muszáj, forgivmi.
Megjegyzések